Mi lenne, ha nem várnánk életünk végéig?

Öt megbánás, amelyből még időben tanulhatunk

Mostanában egyre többször azon kapom magam, hogy visszagondolok az életem különböző időszakaira. Arra, hogy mikor éreztem magam igazán jól. Mikor voltam boldog, felszabadult, mikor éreztem azt, hogy a helyemen vagyok, és pontosan azt az életet élem, amit szeretnék.

És persze azon is gondolkodom, hogy mi változott azóta.

Mert voltak ilyen éveim. Amikor valahogy minden a helyén volt. Nem azért, mert minden tökéletesen alakult, vagy mert ne lettek volna nehézségek, hanem mert jól éreztem magam abban az életben, amit éltem. Aztán valahol, valamikor valami eltolódott. Talán a körülmények változtak meg, talán én magam is. Valószínűleg mindkettő. Az ember sokszor észre sem veszi, hogyan alkalmazkodik egyre több mindenhez, hogyan kerülnek előtérbe mások igényei, a kötelezettségek, a feladatok, és hogyan szorulnak közben háttérbe azok a dolgok, amelyek korábban örömet adtak.

És ilyenkor óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: vajon hogyan lehet visszatalálni ahhoz az élethez, amelyben igazán jól éreztük magunkat? Vagy egyáltalán vissza kell-e találni, vagy inkább valami újat kell építeni?

Nemrégiben újra elővettem egy könyvet, amit évekkel ezelőtt már olvastam. Bronnie Ware The Top Five Regrets of the Dying című művét. És most valahogy újra rátapadtam az e-könyvre. Ismeritek azt az érzést, amikor évekkel később újraolvastok valamit, és egészen más gondolatok, mondatok érintenek meg benneteket, mint korábban? Pedig a könyv ugyanaz. Csak közben mi változtunk.

Bronnie Ware éveken keresztül dolgozott életük végéhez közeledő emberek mellett. A velük folytatott beszélgetésekből öt olyan visszatérő megbánást fogalmazott meg, amelyek sokunk számára ismerősek lehetnek. Nem a meg nem vásárolt dolgok, az elmaradt előléptetések vagy a be nem teljesített karriercélok kerültek előtérbe.

Hanem az élet, amelyet nem mertek igazán a sajátjuknak érezni. Az elszalasztott lehetőségek, az elhallgatott érzések, az elhanyagolt kapcsolatok és a boldogság, amelyet valamiért mindig későbbre halasztottak. A könyv nem tudományos felmérés eredményeit mutatja be, hanem személyes emberi történetekből született felismeréseket. Ahogy most újra olvasom ezeket a történeteket, egyre inkább azt érzem, hogy ez a könyv valójában nem is a halálról szól.

Hanem az életről. Arról, hogyan élünk, milyen döntéseket hozunk, mit halogatunk, és mennyi mindent engedünk el azért, mert félünk változtatni. És talán leginkább arról, hogy nem kell megvárnunk életünk végét ahhoz, hogy felismerjük, min szeretnénk másként csinálni.

Az öt megbánást most nem egyszerűen felsorolni szeretném, hanem egy kicsit továbbgondolni. A saját tapasztalataimon és a coaching szemléletén keresztül. Mert miközben olvasom őket, egyre többször jut eszembe valami, amit a saját életemben már sokszor megtapasztaltam.

A legjobb időszakaim szinte mindig azokhoz a döntésekhez kötődtek, amikor volt bátorságom kilépni a megszokottból, és belevágni valamibe, aminek még nem láttam a végét.

Nekem a változás néha olyan, mintha az ember kiugrana a felhők közé. Elrugaszkodik a biztos talajtól, és egyszer csak zuhan. Körülötte minden fehér, semmit nem lát, nem tudja, milyen messze van még a föld, és azt sem, mi vár rá a felhők alatt. Csak azt tudja, hogy már ugrott.

A bizonytalanság félelmetes. De néha éppen a legnagyobb bizonytalanság vezet el oda, ahol igazán önmagunk lehetünk.

Persze ez nem jelenti azt, hogy minden kockázatot vállalni kell, vagy hogy minden változás jó döntés. De azt már megtapasztaltam, hogy a félelem önmagában nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz irányba indulunk. És talán éppen ezért érintett meg annyira Bronnie Ware könyvének öt gondolata.

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni!

A könyvben megjelenő egyik legfontosabb megbánás, hogy sokan nem a saját vágyaik, hanem mások elvárásai szerint éltek. Ez elsőre egyszerűnek tűnhet. Hiszen ki ne szeretné a saját életét élni? Csakhogy az önazonosság nem mindig látványos döntéseken múlik.

Sokszor egészen apró kompromisszumokkal kezdődik. Igent mondunk valamire, amire valójában nemet szeretnénk. Elhalasztunk egy tervet, mert most nem alkalmas. Nem merünk változtatni, mert mások talán nem értenék meg. Egy-egy ilyen döntés önmagában nem feltétlenül probléma. Az élethez hozzátartozik az alkalmazkodás és a felelősségvállalás. A kérdés inkább az, hogy hosszú távon mennyit adunk fel önmagunkból. A coachingban ezt az önazonosság és az értékek oldaláról érdemes megközelíteni. Mert nem minden célunk a sajátunk. Van, amit a családunk, a környezetünk vagy a társadalom elvárásai miatt követünk. És van, amit valóban belülről szeretnénk. A kettő között néha nehéz különbséget tenni.

Érdemes időnként megkérdezni magunktól: ha senkinek nem kellene megfelelnem, ugyanígy élném az életemet?

Nem biztos, hogy a válasz azonnal megszületik. De már maga a kérdés is elindíthat valamit.

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat!

Ez a gondolat szerintem nem arról szól, hogy ne dolgozzunk sokat, vagy hogy a munka ne lehetne életünk egyik legfontosabb és legörömtelibb része. Én például pontosan tudom, milyen érzés, amikor az ember szereti, amit csinál. Amikor a munkája nem egyszerűen megélhetés, hanem hivatás, alkotás, fejlődés és örömforrás.

De azt is tudom, milyen könnyű elveszíteni az egyensúlyt. A munka ugyanis képes szinte észrevétlenül kitölteni minden rendelkezésre álló időnket. Mindig van még egy feladat. Még egy megoldandó probléma. Még valaki, akinek szüksége van ránk. És miközben másoknak segítünk, dolgozunk, szervezünk, teljesítünk, néha éppen magunkra marad a legkevesebb időnk. A coachingban gyakran beszélünk az életterületek egyensúlyáról. De az egyensúly nem azt jelenti, hogy mindenre ugyanannyi időt kell fordítanunk. Hanem azt, hogy az életünk különböző területei ne tartósan egymás rovására működjenek. Lehetnek időszakok, amikor a munka kerül előtérbe. Máskor a család, a pihenés vagy éppen a saját fejlődésünk igényel több figyelmet. A probléma akkor kezdődik, amikor már nem mi döntünk erről, hanem a megszokásaink és a kötelezettségeink.

Vajon az időnket valóban arra fordítjuk, amit fontosnak tartunk, vagy arra, ami a leghangosabban követeli a figyelmünket?

3. Bárcsak lett volna bátorságom kimondani, amit érzek!

Talán ez az egyik legnehezebb. Mert az érzéseink őszinte kifejezése sebezhetővé tesz bennünket. Könnyebb néha hallgatni, mint vállalni egy nehéz beszélgetést. Könnyebb azt mondani, hogy minden rendben, mint elmagyarázni, mi fáj. És sokszor könnyebb alkalmazkodni, mint felvállalni, hogy valamivel nem értünk egyet. Csakhogy az elhallgatott érzések nem feltétlenül múlnak el. A ki nem mondott mondatok, a rendezetlen konfliktusok és a folyamatos önfeladás hosszú távon a kapcsolatainkra és az önmagunkhoz való viszonyunkra is hatással lehetnek. Itt nem pusztán a kommunikációról beszélünk, hanem az érzelmi tudatosságról és a személyes határokról is. Ahhoz ugyanis, hogy őszintén beszéljünk az érzéseinkről, először fel kell ismernünk őket.

Mit érzek valójában? Miért érint ennyire egy helyzet? Mire lenne szükségem? És hogyan tudom ezt úgy megfogalmazni, hogy közben önmagamat és a másikat is tiszteletben tartom?

Az őszinteség nem egyenlő azzal, hogy mindent kimondunk, ami éppen eszünkbe jut. Sokkal inkább azzal, hogy merünk hitelesen jelen lenni a kapcsolatainkban.

Van olyan mondat az életedben, amelyet már régóta szeretnél kimondani, de valamiért mindig elhalasztod?

4. Bárcsak több időt töltöttem volna a barátaimmal!

Érdekes, hogy mennyire természetesnek vesszük az emberi kapcsolatainkat. Azt gondoljuk, hogy majd lesz időnk. Majd találkozunk. Majd felhívjuk egymást. Majd bepótoljuk az elmaradt beszélgetéseket. Aztán telnek a hetek, hónapok, néha évek. És nem feltétlenül azért távolodunk el egymástól, mert már nem fontos a másik. Egyszerűen az életünk megtelik. A kapcsolatok azonban nemcsak attól maradnak életben, hogy fontosnak tartjuk őket, hanem attól is, hogy időt és figyelmet fordítunk rájuk. A pszichológiai kutatások is alátámasztják, hogy a támogató társas kapcsolatok jelentős szerepet játszanak a jóllétünkben. A coachingban ezért nemcsak az egyéni célokkal érdemes foglalkozni, hanem azzal a kapcsolati környezettel is, amelyben élünk.

Kik azok az emberek, akik mellett valóban önmagunk lehetünk? Kikkel tudunk őszintén beszélgetni? Kik azok, akikkel nem kell teljesítenünk, bizonyítanunk vagy szerepet játszanunk? És vajon jut-e rájuk annyi időnk, amennyit szeretnénk?

Lehet, hogy néha egy telefonhívás többet ad az életünkhöz, mint egy újabb kipipált feladat.

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek!

Ez a gondolat különösen elgondolkodtató. Mert hajlamosak vagyunk a boldogságot feltételekhez kötni. Majd akkor leszek boldog, ha elérem a célomat. Ha több pénzem lesz. Ha rendeződnek a dolgaim. Ha kevesebbet kell dolgoznom. Ha végre minden a helyére kerül. Csakhogy az élet ritkán jut el arra a pontra, amikor minden tökéletesen rendezett. Mindig lesznek megoldandó feladatok, bizonytalanságok és nehézségek. És ha a boldogságunkat folyamatosan egy későbbi időponthoz kötjük, könnyen előfordulhat, hogy közben elszalasztjuk a jelen lehetőségeit.

Fontosnak tartom megkülönböztetni a pillanatnyi örömöt a tartósabb elégedettségtől és az értelmesnek megélt élettől.

A boldogság ugyanis nem állandó jókedvet jelent. Nem azt, hogy soha nem vagyunk szomorúak, bizonytalanok vagy fáradtak. És természetesen nem minden élethelyzetben dönthetünk egyszerűen úgy, hogy boldogok leszünk. De sokszor van lehetőségünk arra, hogy tudatosabban figyeljünk arra, ami örömet, kapcsolódást és értelmet ad a mindennapjainknak. Néha egészen apró dolgokról van szó. Egy jó beszélgetésről. Egy reggeli futásról. Egy régóta halogatott döntésről. Egy új élményről. Vagy arról, hogy végre megengedjük magunknak: nem kell mindig mindenkinek megfelelnünk.

Mi az, amitől most, a jelenlegi életedben boldogabbnak éreznéd magad? És ebből mi az, amin már ma is tudnál változtatni?

A változás nem mindig kényelmes. De a változatlanságnak is lehet ára.

Ahogy végiggondoltam ezt az öt megbánást, újra eszembe jutottak azok az időszakok, amikor a leginkább önmagamnak éreztem magam. És azok is, amikor valahogy eltávolodtam ettől az érzéstől. Az élet természetesen folyamatosan változik. Változnak a körülményeink, a kapcsolataink, a lehetőségeink, és mi magunk is.

Ami tíz évvel ezelőtt boldoggá tett, nem biztos, hogy ma is ugyanazt jelenti. És ezzel nincs semmi baj. A nehézség inkább ott kezdődik, amikor már érezzük, hogy valami nem működik, de mégsem merünk változtatni. Mert félünk attól, amit nem ismerünk. Attól, hogy rosszul döntünk. Attól, hogy elveszítünk valamit, ami legalább kiszámítható. Pedig a kiszámíthatóság önmagában még nem jelenti azt, hogy jó helyen vagyunk.

Sokszor gondolok arra, hogy az életem legjobb döntéseit nem feltétlenül akkor hoztam meg, amikor minden körülmény ideális volt.

Hanem amikor a bizonytalanság ellenére is mertem lépni. Amikor elrugaszkodtam. Amikor beugrottam abba a bizonyos felhőbe, és fogalmam sem volt, mi vár rám a túloldalon. Nem minden ugrás sikerült úgy, ahogyan elképzeltem. Voltak nehézségek, balestek, hatalmas arcra esések, csalódások és újratervezések is.

De ezekből is tanultam.

És ha valamire megtanítottak ezek a tapasztalatok, akkor az az, hogy a komfortzónán kívül nem feltétlenül a siker vár ránk, de legalább lehetőség arra, hogy valami újat tapasztaljunk meg önmagunkból és a világból.

A változás nem mindig azt jelenti, hogy mindent magunk mögött kell hagynunk. Néha csak újra kell gondolnunk, mi fontos számunkra. Máskor határokat kell húznunk. Vagy visszatalálnunk valamihez, amit az évek során észrevétlenül elveszítettünk. És van, amikor valóban bátorság kell ahhoz, hogy egy teljesen új irányba induljunk.

Bronnie Ware könyvének számomra éppen ez a legfontosabb üzenete.

Nem kell megvárnunk életünk végét ahhoz, hogy felismerjük, min szeretnénk változtatni.

Nem kell mindent azonnal felforgatni, és nem kell minden döntést egyik napról a másikra meghozni. De érdemes időnként megállni, és őszintén feltenni magunknak néhány kérdést.

Valóban azt az életet élem, amit szeretnék? Arra fordítom az időmet, ami igazán fontos számomra? Kimondom, amit érzek? Figyelek azokra, akiket szeretek? És megengedem magamnak, hogy a jelenben is megtaláljam az örömöt?

Mert lehet, hogy nem mindenre tudunk azonnal válaszolni. De talán már az is változást indít el, ha végre merünk kérdezni.

És ki tudja? Lehet, hogy néha éppen az a bizonyos ugrás hiányzik. Amikor még nem látjuk, mi van a felhők alatt. De már tudjuk, hogy nem akarunk örökké ugyanott állni.

Van olyan változás az életedben, amelyre régóta vágysz, de még mindig nem mertél belevágni? Vagy olyan dolog, amit nem mertél sokáig meglépni?

---

Források és szakmai háttér

A cikk kiindulópontjául szolgáló könyv:

Ware, B. (2011). The Top Five Regrets of the Dying: A Life Transformed by the Dearly Departing. A könyv öt visszatérő megbánása Bronnie Ware személyes tapasztalataiból és a haldokló emberekkel folytatott beszélgetéseiből származik. A cikkben található értelmezések, önreflexiós kérdések és személyes gondolatok viszont nem a könyvből átvett magyarázatok.

Kapcsolódó szakmai irodalom: Ryan, R. M., & Deci, E. L. (2000). Self-Determination Theory and the Facilitation of Intrinsic Motivation, Social Development, and Well-Being. American Psychologist, 55(1), 68–78. Hayes, S. C., Strosahl, K. D., & Wilson, K. G. (2012). Acceptance and Commitment Therapy: The Process and Practice of Mindful Change. Guilford Press. Holt-Lunstad, J., Smith, T. B., & Layton, J. B. (2010). Social Relationships and Mortality Risk: A Meta-analytic Review. PLOS Medicine, 7(7), e1000316.