Nem vagyunk sebezhetetlenek, de nem vagyunk tehetetlenek sem

Október 10. – Egy nap, amely megtanított újra felállni

Tíz – Tíz, azaz Október 10.

Van egy nap az életemben, amely minden évben emlékeztet arra, hogy semmi sem magától értetődő. Hogy az élet egyetlen pillanat alatt képes mindent megváltoztatni. Hogy vannak események, amelyek után már nem pontosan ugyanaz az ember folytatja az útját, aki előtte volt. Lehet ez trauma, baleset, betegség, vagy egy 6 napos ultrafutás.

Ma van az ejtőernyős balesetem évfordulója. Nekem ez a nap fontosabb mint az amúgy születésnapom. Ez számomra is meglepő.

2014-ben ez volt az a nap, amely után újra kellett tanulnom valamit az életről, önmagamról, a lehetőségeimről és a határaimról.

Nekem ez a nap kellett ahhoz, hogy megtapasztaljam: nem vagyunk sebezhetetlenek.

Hiába vagyunk erősek. Hiába vagyunk kitartóak. Hiába hisszük néha, hogy mindent kézben tarthatunk. De sajnos ez nem így van. Elég egyetlen pillanat, és az addig biztosnak hitt dolgok egészen más megvilágításba kerülnek.

Ahhoz, hogy ezeket megtanuljam, átértékeljem kellett az is, hogy hibázzak és elessek mint ahogyan az is, hogy megtanuljak újra felállni. Újra járni. Aztán futni és általa újra szárnyalni.

Nem feltétlenül úgy, ahogyan előtte mentem. Nem ugyanolyan tempóban. Nem ugyanazokkal a lehetőségekkel. Hanem úgy, ahogyan az adott helyzetben képes voltam rá. Néha csak annyi, hogy az ember aznap megteszi azt az egyetlen lépést, amelyre még képes.

Aztán másnap még egyet.

És egyszer csak azt veszi észre, hogy már sokkal messzebb jutott, mint ahonnan elindult. Például egy egész délelőtti elfoglaltság keretében, hogyan jusson ki a wécére és zuhanyozni. 2 perces pihenőkkel közben. És elmondhatod micsoda siker, hogy segítség nélkül kimész a slozira. Jobban örülsz, mint egy maratoni befutó éremnek.

Az én futóéletemhez anno sok minden kellett. Igen például az is, hogy ne mindig álljon jól rajtam a futóruha. Most sem áll jól. De nem ezek a legfontosabb dogok, amiket megtanultam azon felül, hogy az is kellett, hogy ne én legyek a leggyorsabb. Hogy legyenek nálam jobbak, és legyenek versenyek, amelyek után nekem is el kell gondolkodnom azon, mi sikerült, vagy mit csinálnék másképp.

De persze a kudarcok mellett az is kellett, hogy megtapasztaljam a győzelmet, az ultrafutás szélsőségeit, a hosszú órák küzdelmét, és azt is, amikor a saját testem jelzi: eddig és ne tovább.

Mert a sport sok mindenre megtanít. Kitartásra, fegyelemre, önmagunk legyőzésére.

De talán arra is meg kell tanítania bennünket, hogy felismerjük a saját határainkat.

Hogy a kitartás nem feltétlen azt jelenti, hogy mindenáron továbbmegyünk. Hogy az erő nem mindig a fogak összeszorításában rejlik. És hogy néha éppen az a legbátrabb döntés, ha elfogadjuk: most másképp kell folytatnunk vagy meg kell állnunk.

De merjünk újra elindulni és merjünk hinni abban, hogy a történetünknek lehet folytatása.

Másképp nézek azokra az emberekre is, akik nap mint nap próbálnak felállni a saját nehézségeikből.

Ma nemcsak arra emlékeztetem magam, hogy hányszor de hányszor újra kellett kezdenem. Hanem arra is, hogy azóta mennyi minden történt. Mennyi mindent értem el, mennyi mindent tanultam, és mennyi ember útjához kapcsolódhatok azzal, amit a sportban és az életben megtapasztaltam.

Néha az élet átírja a terveinket.

De attól még lehetnek álmaink. Lehetnek céljaink. És lehet bátorságunk újra elindulni.

Én ma ezért vagyok hálás: hogy itt vagyok, hogy folytathatom, és hogy a saját történetemből másoknak is adhatok valamit.

Nem vagyunk sebezhetetlenek. De ettől még nem vagyunk tehetetlenek sem.

Az ejtőernyős balesetem óta számomra egészen más jelentése van annak, amikor azt mondjuk: felállni.

Nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba. Nem azt, hogy nyomtalanul magunk mögött hagyjuk a történteket.

Hanem azt, hogy megtanulunk együtt élni azzal, ami történt. Hogy újra felfedezzük, mire vagyunk képesek. Sőt, hogy a kitartásunknak és a hitünknek hála néha sokkal többre vagyunk képesek mint az előzetesen hinnénk. Hogy merünk ismét célokat kitűzni, még akkor is, ha már tudjuk, mennyire törékeny lehet az, amit biztosnak hiszünk.

És talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit a sportolóktól is tanulhatunk.

Nem mindenki ugyanonnan indul. Nem mindenkinek ugyanazt kell leküzdenie. És nem minden fejlődés egyenlő a dobogóval.

Van, aki egy sérülés után próbál visszatérni. Van, aki egy nehéz élethelyzetből keresi a kiutat. Van, aki az önbizalmát építi újra. És van, aki egyszerűen csak szeretné bebizonyítani saját magának, hogy még képes valamire, amiről már majdnem lemondott.

Mielőtt bárkit lenézel, mert lassabb vagy más mint Te, előtte lásd meg az embert is, aki néha elfárad. Aki fél. Aki kételkedik. Aki másokhoz hasonlítja magát, és olykor elfelejti észrevenni, milyen messzire jutott már onnan ahonnan elindult.

Lehet valaki gyorsabb, de attól még nem biztos, hogy a teljesítmény értékesebb a tiednél.

És az is lehet valaki erősebb Nálad, de attól még nem biztos, hogy könnyebb utat jár.

Lehet valaki a dobogó tetején, miközben a saját életében éppen ő is újrakezd valamit.

Nem látjuk egymás teljes történetét. Csak egy-egy pillanatát.

És ezért nem kellene olyan könnyen ítéletet mondanunk sem mások, sem önmagunk fölött.

Holnap, október 11-én, ismét ezrek állnak rajthoz a SPAR Budapest Maraton® -on. Köztük tanítványaim is.

Lesznek, akik rekordot szeretnének futni. Lesznek, akik életük első maratonját szeretnék behúzni. És lesznek olyanok is, akiknek már az is hatalmas győzelem, hogy ott lehetnek a rajtvonalnál. 🫶🫶

Nem kell sebezhetetlennek lenned ahhoz, hogy erős legyél. Nem kell mindig gyorsan haladnod ahhoz, hogy előre juss. És nem kell ugyanonnan folytatnod, ahol abbahagytad ahhoz, hogy újra célba érhess.

Az idén pont eleget voltam ahhoz a pályán, hogy lássam:

Mindannyian futók vagytok! De nem minden futó atléta, és nem is minden atléta futó 😉

Belül mindenki a saját versenyét futja.

Nem kell más tempójában haladnod.

Nem kell más eredményéhez mérned a sajátodat.

Lehet, hogy lassabban haladsz, mint szeretnél. Lehet, hogy időnként meg kell állnod. Lehet, hogy az út közben egészen más emberré válsz, mint aki a rajtnál voltál.

De ettől még haladsz. És néha ez a legfontosabb.

Egyébként ráadásul ma van a Lelki Egészség Világnapja (World Mental Health Day), minden évben október 10.-én. 2026- ban a központi téma a

” Meghallgatott megélt tapasztalatok: valódi hangok, valódi változás” (Lived experiences heard: real voices, real change). Hmm állítólag nincsennek véletlenek 🤷‍♀️

Hajrá mindenkinek holnapra!