400 méter, végtelen körök – amikor az ultrafutás a fejedben válik igazán nehézzé

AZ ATLÉTIKAPÁLYA AZ ATLÉTÁKNAK VALÓ?!?!

Nehéz kérdés, ellentmondásos válaszokkal. Szerintem az atlétikapálya az atlétaknak való. Legalábbis én egyszer már erre a következtetésre jutottam. (és ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ultrafutás nem atlétika, vagy, hogy az ultrafutó nem atléta. A nyílt vizes hosszútáv úszó sem versenyzik a 25 méteres medencében, de attól még úszó. Vagy nem? Vagy igen? Nem tudom, most ez nem is fontos)

Három tanítványom is futott 400 méteres rekortánpályán nemrégiben 6 órást és 12 órást is. Sokat szoktam beszélgetni a körözős versenyekről. Én régebben el sem tudtam képzelni, hogy ne körözgessek. Minél rövidebb a pálya, annál jobb. Aztán ezt az ingerszegény 400-as pálya átfordította benne. Azelőtt még azzal sem volt bajom, hogy egy cca 900 méteres körpályán kellett körözgetnem 6 napig. Ott legalább mindig történt valami és egyáltalán nem volt unalmas.

Mi kell ahhoz, hogy valaki képes legyen fél napig, egy teljes napig, vagy akár 48 órán keresztül ugyanazon a 400 méteres oválon körözgetni?

Futni, futni, futni… és közben újra meg újra ugyanazt látni. Ugyanaz a kanyar. Ugyanaz az egyenes. Ugyanaz a frissítőasztal. Ugyanazok az arcok. Nincsenek új tájak, nincsenek felfedezésre váró ösvények, nincs semmi, ami igazán kizökkentene a monotonitásból. Csak te vagy, a pálya és a saját gondolataid.

És ez bizony képes alaposan megrágni az ember lelkét.

Miért ennyire nehéz mentálisan a 400 méteres pályán futni?

De miért van az, hogy valaki ezt kifejezetten élvezi, míg más néhány óra után legszívesebben átmászna a kerítésen? A válasz részben abban keresendő, hogyan működik a figyelmünk, hogyan viszonyulunk az ismétlődéshez, és mennyire van szükségünk külső ingerekre.

Vannak emberek, akik kifejezetten jól érzik magukat a kiszámítható, ismétlődő helyzetekben. Számukra a monotonitás nem feltétlenül unalmas, sokkal inkább megnyugtató. Nem kell folyamatosan alkalmazkodniuk a változó környezethez, könnyebben kialakítanak egy belső ritmust, és akár órákon keresztül képesek elmélyülni abban, amit csinálnak.

Másoknak viszont éppen a változatosság adja a motivációt. Az új ingerek, a környezet, a táj, az útvonal változása segít fenntartani a figyelmüket, és elterelni azt a fáradtságról.

A 400 méteres pályán mindebből meglehetősen kevés jut.

Ráadásul a monoton környezetben könnyebben befelé fordul a figyelem. Egy idő után sokkal hangsúlyosabbá válhatnak a testi érzetek, az apró fájdalmak, a fáradtság vagy éppen a negatív gondolatok. És ha egyszer elkezded figyelni, hogy mennyire fáj a lábad, milyen lassan telik az idő, vagy hogy még hány száz kört kell megtenned, abból bizony könnyen kialakulhat egy olyan gondolati spirál, amelyből egyre nehezebb kilépni.

Mert a monotonitás egyik legnagyobb csapdája, hogy nem feltétlenül a tested fárad el először, hanem a figyelmed és a türelmed.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy aki nehezen viseli a körözést, az mentálisan gyengébb lenne. Egyszerűen másképp reagálunk ugyanarra a környezetre.

És ami különösen érdekes, hogy ez nem is feltétlenül állandó tulajdonság. Az aktuális mentális állapotunk, a motivációnk, a fáradtságunk, az alváshiány és a korábbi tapasztalataink is befolyásolják, mennyire tudjuk elviselni az ismétlődést.

De vajon lehet erre mentálisan készülni?

Szerintem igen. Legalábbis bizonyos mértékig.

Először is fontos, hogy a versenyző pontosan tudja, mire vállalkozik. Nem elég fizikailag felkészülni hat, tizenkét vagy huszonnégy óra futásra. Arra is fel kell készülni, hogy a környezet nem fog segíteni átlendülni a nehéz pillanatokon.

Érdemes már az edzéseken kipróbálni a monoton futást. Nem feltétlenül kell rögtön órákon keresztül körözni, de fokozatosan meg lehet tanulni, hogyan reagálunk az ingerszegény környezetre. INGERSZEGÉNY! Egy Omszki tó körül körözgetni egyáltalán nem unalmas, ahhoz képest, amit egy 400-as pálya ad. Vagyis inkább, amit nem ad 🙂

Sokat segíthet az is, ha nem a teljes hátralévő időre vagy távolságra koncentrálunk. Mert azért valljuk be, amikor hat óra után még tizennyolc van hátra, az nem feltétlenül lelkesítő gondolat. Viszont ha csak a következő fél órára, a következő frissítésre vagy egy kisebb részcélra figyelünk, az már sokkal kezelhetőbb.

A figyelem tudatos irányítása szintén fontos. Van, amikor érdemes befelé figyelni: ellenőrizni a mozgást, a légzést, az intenzitást, a frissítést. Máskor viszont kifejezetten hasznos lehet kifelé fordítani a figyelmet. Megfigyelni a többi futót, beszélgetni néhány szót, vagy egyszerűen tudatosan észrevenni valamit a környezetből.

És talán az egyik legfontosabb, hogy ne kezdjünk el harcolni magával a monotonitással. Ha órákon keresztül azon bosszankodunk, hogy milyen unalmas ez az egész, attól bizony nem lesz kevésbé unalmas.

A helyzet elfogadása nem azt jelenti, hogy szeretnünk is kell. Csak azt, hogy nem pazarolunk el még több mentális energiát arra, hogy folyamatosan ellenálljunk valaminek, amin éppen nem tudunk változtatni.

A körözős ultraversenyek egyik legnagyobb átka: a Garmin és az eltűnő kilométerek

És akkor még nem beszéltünk a körözős ultraversenyek egyik legnagyobb átkáról.

A GPS-es óráról. A 400 méteres pályán a Garmin (de nem csak a Garmin) hajlamos több kilométert mérni, mint amennyit valójában teljesítettél. A sok kanyar, a GPS helymeghatározási hibái és az apró pontatlanságok miatt az óra által számolt távolság és tempó jelentősen eltérhet a hivatalos eredménytől.

Persze, ha van az órádon futópálya üzemmód (pályántartás) és megfelelően használod, az sokat javíthat a helyzeten. Bár a tökéletes mérést ez sem garantálja.

De ha nincs, vagy nem kapcsolod be… Hát, akkor jöhet a feketeleves.

Mert nézed az órádat, látod a tempódat, számolgatod a kilométereidet, közben pedig a hivatalos eredményjelző egészen mást mutat.És elkezdődik a fejben számolás. Hogy lehet ez? Hová tűntek a kilométereim? Miért vagyok ennyivel lemaradva? Pedig nem tűntek el. Csak az órád mért rosszul.

20-30 óra futás után ezt fejben feldolgozni már nem feltétlenül olyan egyszerű.

Tudom, mert én is jártam így. A 48 órás világbajnokságon, ahol futottam, 31 óra után már több mint 22 kilométer különbség volt az órám és a hivatalosan mért táv között. 🤯 Na, én ott jöttem le az életről. Emlékszem, arra gondoltam, hogy én itt futok, mint egy hülye, és ezek a kilométerek nemhogy nőnének, hanem a hivatalos mérés szerint fogynak. Volt, hogy elvesztettem a türelmem, de azért sikerült, hogy Viki Brown-al összehozzuk a VB csapataranyat.

De az a verseny valamit végérvényesen megváltoztatott bennem. Ott és akkor fordultam el a körözős ultraversenyektől. És menekültem az erdőbe. 🌲 Rájöttem, hogy nekem a futáshoz kell a szabadság érzése. Kell a változó környezet, a természet, az, hogy haladok valahonnan valahová.

És azt hiszem, ez is egy fontos tanulság.

Nem minden versenyforma való mindenkinek. És nem minden mentális kihívást kell szeretnünk csak azért, mert képesek vagyunk teljesíteni.

Lehet valaki kiváló ultrafutó úgy is, hogy a 400 méteres pályán töltött órákat kifejezetten szenvedésként éli meg. És lehet valaki fantasztikus körözős ultrafutó, aki viszont egy technikás, változatos terepversenyen érezné magát teljesen idegenül.

A mentális felkészülésnek éppen ezért nem feltétlenül az a célja, hogy minden körülményt megszeressünk.

Sokkal inkább az, hogy megismerjük a saját működésünket, felismerjük, mi billent ki bennünket, és megtanuljunk ezekkel a helyzetekkel tudatosabban bánni.

A monotonitástűrés fejleszthető, de nem korlátlanul, és nem mindenkinél egyformán. A cél nem az, hogy minden futóból pályaultrást neveljünk, hanem hogy aki ilyen versenyre készül, az rendelkezzen a számára működő mentális eszközökkel. Hogy felismerje, mikor kezd beszűkülni a figyelme, mikor ragad bele egy negatív gondolatba, és hogyan tudja visszaterelni magát a feladathoz. A mentális felkészültség nem azt jelenti, hogy soha nem lesz nehéz. Hanem azt, hogy amikor nehézzé válik, van mihez nyúlnunk. És néha azt is jelenti, hogy felismerjük: egy adott versenyforma egyszerűen nem nekünk való.

Bár én továbbra is azt vallom, hogy mindent érdemes egyszer kipróbálni. Egyszer élünk 😛

A többiekkel meg találkozunk az erdőben. 🌲🏃‍♀️